Tényleg elszoktam ettől, alig bírom megtalálni, hogy hol kell új bejegyzést írni...tiszta béna vagyok...:)
Eléggé csendes napom volt, de jó volt. Ja és az estém is hasonlóan hangtalan. Elmélkedem magamon, a világon - itt persze az engem körülvevő szűkebb világot értem, ami az én világom. Semmire nem jutok, de nem zavar. Sokszor eszembe jut egy ismerősöm, akit már több mint 10éve ismerek. Ez alatt az idő alatt kétszer veszekedtünk...az első az szemtől-szembe zajlott, míg utóbbi, ami nemrég volt emailek sokaságán keresztül. Mégcsak egymás közelében sem voltunk, nem láttuk a másik gesztusait, nem hallottuk a mondanivalók hangsúlyát. Olyan szinten elbeszéltünk egymás mellett, hogy az valami fantasztikus. Fogalmam sincs miért húztam fel magam annyira, de már lényegtelen. Azóta beszéltünk, és nem tudom, hogy neki feltűnt-e, vagy csak nekem, de valami megváltozott. Nálam biztosan. Részemről elmúlt, bennem nyomot hagyott. Azt hiszem elveszítem, és azt hiszem ez most valahogy nem zavar, vagy csak zavar, de sértett vagyok. Mert ő úgy állítja be, hogy én hibáztam, ő tökéletes, nem vétett. Ilyen pedig nincs, hogy csak egy ember hibázik. A társas kapcsolatokban, nincs olyan, hogy csak egy valaki a hibás, mindkét fél hibázik, az lehet, hogy egyik fél kevésbé, de hogy semennyire, olyan nem létezik. És míg én vagy 5ször bocsánatot kértem, addig ő egyszer sem. És ez engem zavar. Nagyon.
Kicsit hagyom, nem keresem...nem mintha ő keresne, tízből nyolcszor én keresem először. Most várok. Egy biztos, csalódásként - benne való csalódásként - élem meg, hogy szerinte csak én vagyok a hibás, persze ezt így ezekkel a szavakkal nem mondta ki, de véleményének ez a lényege...vagy csak újfent nem értjük egymást, vagy csak én nem értem őt.