Mint a felhők az égen, ahogy gyülekezen vihar elött. Először csak pár darab van, aztán már egyre több, kezdenek összekapcsolódni, sötétedni, együtt mozogni. Összegyűjtik energiáikat, hogy a pusztítás minél nagyobb legyen. Érzed, hogy az apró dolgok kezdenek egy naggyá alakulni. Érzed, hogy kezd a feszültség felgyülemleni, csak tornyosul benned, mintha nem lenne sosem elég. Csak gyűlik és gyűlik.
Tudod, hogy véges a hely számukra. Tudod, hogy nemsokára kiadod magadból, már csak pár csepp és a pohár teljesen tele lesz. Tudod, hogy nincs több dolog, amit még képes lennél szó nélkül elnézni. A benned rejlő - kitörni készülő - vulkán már füstölög, morajlik, hamut áraszt magából, de még vissza tudod tartani. Még van, ami csillapítsa, még van önuralom. De a percek már meg vannak számlálva. Érdekes, de mintha várnád a pillanatot. Türelmesen várod a műsort, felvértezed magad teljesen. Egy valamitől félsz. A rombolás, a pusztítás, a kitörés, neked ugyanakkora fájdalmat fog okozni.
Na mi van, hová lett a zen?
