Egy ragadós, ragacsos massza. Próbálgatja a szárnyait, próbál szakadatlan kitörni belőle, ha egy apró rést fedez fel, máris kidugja fejét. Próbálja újra felfedezni a kinti világot, de a ragacs, a láthatatlan erős háló nem enged. Mindig csak picit, hogy megfeledkezhessen a bezártságról, de nem eléggé ahhoz, hogy el is engedje. Mint a madár a kalitkában. Nem átláthatatlan vasdoboz, hanem láthatatlan, "megfoghatatlan" ketrec. A madár is kitud nézni, látja a szabadság lehetőségét, látja a végtelen égboltot, a szabadon repülés lehetőségét, a sok másik madarat, akik bezártság nélkül élnek, de élete nem azért teremtetett, hogy a többiekkel szabadon repülhessen.
Alapjában véve nincs baj a ragaccsal, a bezártsággal, a beszűkült élettérrel, a kalitkában lévő élettel, a benne lévő társsal. De a szabadság, a többiek, a régi emberek, a nyüzsgés, a régi élet, Szombathely, minden egyre jobban hiányzik. Próbálom összehozni a kettőt, de nem megy. Nem tudom hogyan kellene. Összeegyeztethetetlennek tűnik. Itthon egyedül vagyok, rajta kívül nincs senkim, de otthon, meg ő nincs velem. Nem jön össze. Nem jó így, ördögi kör. Itt bezártság, ott a kiaknázatlan lehetőségek sora. Itt vele, ott nélküle. Hm. Csodálatos.
