belfegor_

Szeretek egyedül lenni. Csak én, és a zavaros elmém. Szeretek gondolkozni dolgokon. Érdekesnek találom, ahogy az agyam elém tárja szüleményeit, azokat úgy megjelenítve, mintha épp akkor történne. Amikor visszagondolok olyan dologra, ami jó volt, amit jó volt átélni, megélni, úgy tárja elém az elmém, hogy gondolatban, ahogy újra játszom az adott szituációt, még az érzést, a fizikai érzést is majdnem pontosan megélem. (Ez így szavakkal leírva elég gyenge.) Ugyanúgy beleborzongok, mintha épp akkor történne, ugyanazt érzem, élem át. Ugyanúgy megilyedek, örülök, vagy éppen valami ugyanakkora fájdalmat okoz később is, mint rég. Persze nem annyira intenzíven.
Az álmok. Mind, egy-egy saját magadnak gyártott film, epizód, melynek te vagy az írója, operatőre, rendezője, főszereplője. Vagyis az agyad, a tudatalattid. És nagy szerencséd van, ha ébredéskor képes vagy felidézni.
Csodálatra méltó az emberi elme. Ahogy megőrzi számodra emlékeidet, vagy ahogy épp jó mélyre temet dolgokat. Képessé tesz sok dologra, nagy dolgokra, kiemelhet a többiek közül. Ugyanakkor eme csodálatos elme lehet rémisztő is. Ahogy a jó és szép dolgokat elénk tárhatja, úgy rossz dolgokat is megjeleníthet. Be tud csapni minket, akár tönkre is tehet. Képes kétes érzeteket kelteni bennünk, képes "játszani" velünk, gúnyt űzni belőlünk. Akár ébren, akár álmunkban.
Mindenkinek megvan a saját problémája. Mindenki küzd valamivel. De minden fejben dől el, mindenre ott van a válasz, csak meg kell találni. De mi van, ha saját magunkkal kell küzdenünk? Mi emberek a saját elménket hogy vagyunk képesek legyőzni, a saját elménkkel? Ha ez egyedül nem megy, akkor külső segítség kell. Kell a külső segítség? Ha a saját elménkben nem bízhatunk, ha a saját agyunk cserben hagy, akkor hogy lennénk képesek a máséban megbízni? Hogy lehet másra bízni magunkat?- ezen elgondolkoztam és nem jutottam eredményre. Érdekes dolgok ezek, számtalan kérdést vet fel az emberben. Csodálatos, bonyolult és félelmetes dolog az agyunk. Számomra megfejthetetlen.