Míg egyes emberek - bátorságukat, vakmerőségüket bizonyítva - egyik napról a másikra képesek változtatni életükön (azt gyökeresen megváltoztatva), képesek nagy döntésekre pillanatok alatt megoldást találni, addig mások nem. Mi többiek, képesek vagyunk elviselni, beletörődni, belenyugodni, megalkudni, gyötrődni, s nem változtatni. Miért vannak ezen különbözőségek? Beszélgettem nővéremmel. Mi miért tartozunk a második csoportba? Úgy gondolom, mindenki a neveltetésének megfelelően él. Persze értelmes, döntésképes, függetlenül gondolkodó felnőttek lettünk, átlátjuk saját lehetőségeinket, korlátainkat. Mégis olyan fajta nevelést kaptunk, mely születésünk óta belénk táplált egy plusz gént. S ezt a gént nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, levetkőzni. Ez a "mit szólnak mások?" gén. Ebben nőttünk fel, ezt hallottuk számtalanszor. Kifelé a látszat mindig tökéletes volt, mindig a legjobbat kellett mutatni. És így felnőtt fejjel, ezt visszük magunkkal. Ezért vagyunk képtelenek bizonyos dolgokon változtatni, ezért vagyunk képesek megalkudni, ezért hagyjuk fel elérhetetlennek tűnő álmainkat. Nekem már gyermekként sem tetszett ez a fajta életszemlélet, persze szüleimnek meg akartam felelni. Úgy gondolom a családban mindig is én voltam a fekete bárány (hozzáteszem erre büszke is vagyok). És a "mások hogy élnek" dolog sem tetszett. Nem szerettem mások dolgaival foglalkozni.
Erre tessék! Milyen lettem? Olyan, aki ahelyett, hogy megélné ízig-vérig a saját életét, inkább azzal foglalkozik, hogy bizonyos tetteihez, vagy nem tetteihez mások mit szólnak. Eléggé bosszantó. Az élet - szinte minden - területén, még munkahelyen is a látszat fenntartása lett a fontos, nem a saját érzéseim. Mondjuk ez ellen más nem tehet, csak én. Milyen jó lenne, ha én is - mi is Tes - az első csoporthoz tartoznánk. Nem? Nem másoknak - színpadiasan - kellene élnünk, hanem magunknak. Nem kellene mások véleményével foglalkozni. De a GÉN nem hagyja. A GÉN uralkodik felettem, felettünk, és neki megfelelően élünk, döntünk. Nem pedig saját magunknak.
