Ma újfent többször kaptam dührohamot. Jól indult a nap, a délelött kifejezetten kellemesnek mondható, annak ellenére, hogy nővéremmel, apummal eléggé sokat dolgoztunk. De a délután könnyen elfeledtette az egészet. De nem csak ez a nap. Az elmúlt egy hétben, a folyamatos nappal, szabad körforgásában nem nagyon jutott időm semmire, legfőképpen magamra. Kezdem érezni, véges a türelmem. Na meg az energiám. Kezdek megzuhanni. Időközönként rosszullétek kapnak el, szerencsére múlóak, de ez a folyamatos fejfájás már az idegeimre megy. Fáradt vagyok. De nem is ez lenne a legnagyobb baj, hanem az elvárások. Megfelelni mindenhol, mindenkor, mindenkinek. Amit nagyon szeretnék, az mindig csak tolódik.
Ilyen sem volt még. Lekéstem a vonatot. Annyira feldühített ez a tény, hogy kínomban elkezdtem nevetni. Én. Lekésem a vonatot. Vicces. Ott álltam sógorommal a váróteremben és hitetlenkedve saját bénaságomon, konkrétan rámtört a röhögés tehetetlenségemben. Na persze, mert lezárták az utat, elterelték a forgalmat valamilyen felvonulás miatt. Ezer - enyhe túlzással persze - élő útjelző, és egyik sem képes megmondani, hogy merre menjünk ahhoz, hogy kijussunk a vasútra. Kérdem én, akkor mi a fenének áll olyan helyre, ahol a szerencsétlen autós esetleg megkérdezi tőle? "ha már arra nem lehet menni, akkor mégis merre?" És a legjobb ötlete a forgalom eltereléséhez túlképzett úttorlasznak az, hogy várjuk meg, amíg a felvonulás véget ér, akkor helyre áll a forgalmi rend. (mindezt persze mosolyogva adta elő) Dühömben kikiabáltam neki, az nem baj, hogy én eközben lekésem a vonatom? Természetesen erre nem nagyon tudott reagálni. Mindegy. Ezen már kár törni magam, itthon vagyok, ez a lényeg. Csak legyen vége a hétnek és pihenhessem ki magam végre. Aztán suli. Jajj de utálom...
