Általános iskolás korom óta egyik álmom, hogy kijussak Párizsba. Akkor lett volna rá lehetőség - osztálytársaim tavaszi szünetben mentek is - csak anyagi feltételek nem voltak meg hozzá. Hogy most, felnőttként miért nem teszek a cél érdekében semmit? Ki tudja.
Van egy visszatérő álmom. Álmomban (évente 3-4 alkalommal) Párizsban járok. Tudat alatt már számtalanszor felfedeztem a várost, jártam rengetegszer az utcáin. Hol egymagamban, hol társaságban. Minden egyes ilyen kiruccanásomban csak egy hasonlóság van. Amit legjobban keresek, amit legjobban szeretnék meglelni, sosem találom. Ez az Eiffel-torony. Volt már, hogy szállásom ablakán kitekintve ráláttam, persze messziről, s volt úgy is, hogy tetejét az utcákat róva láttam, de mikor keresésére indultam, nem találtam az oda vezető utat. Ilyenkor mindig csalódottság volt felébredni. Vágyakozom rá, látni akarom, de nem érek célt.
Most éjjel is Párizsban voltam. Nem egyedül, egy nagyobb társasággal. Ahogy mindig, most is látszott a szállodai szoba ablakából a torony. Elindultunk. Többieket én vezettem - naná, az én álmom. Az utcán is láttuk a keresett építmény tetejét, de nem tudtam merre induljak, csak sejtettem. Megkértem - franciául - egy fiatal párt, igazítsanak útba, s a többiek (hű társak) követtek engem, mígnem egy labirintuson keresztül, sok-sok kavargás után ott voltam. Megtaláltam! Most először, sok év után, álmomban. Végre odaértem, ott álltam a lábánál, s a többiekkel csodálkozva bámultuk a fölénk tornyosuló remekművet.
Most először boldogan ébredtem ezután az álom után, mintha valamit tényleg megtaláltam volna, mintha nem csak az álomban értem volna célt. Szebbé tette a napomat, de hogy valójában van-e valami tanulság, vagy valami mondanivalója az álomnak, nem tudom. Na meg vajon ez az álom többé nem tér vissza? Hiába az eddigi csalódásoknak, ez a kedvenc álmom, nem akarom elveszíteni. Évente 3-4 alkalommal ugyanúgy Párizs utcáit akarom járni, ahogy eddig.
