Munkámból kifolyólag kénytelen voltam megismerkedni egy idegesítő nőszeméllyel. Szívesen kihagytam volna ezt a találkozást, mert attól, hogy őt megismertem több nem lettem, s nem is leszek. Már egy ideje ide jár - cukorrépának köszönhetően - pár kollégájával váltva egymást, de ezidáig sikeresen elkerült a vele való találkozás. Belátom, ezért hálás vagyok a sorsnak. Na de tegnap nem úsztam meg.
Bejárt hozzám egy tehervonat. Mivel épp más fontosabb vonatok is voltak a láthatáron, így ezen szerelvény kénytelen volt nálam ácsorogni fél órát. Szerencsére ismerős vezér volt, kinek társaságát szívesen veszem és amúgy is már rég találkoztunk, örültem is neki. Bejött hozzám, beszélgettünk. Majd jött a személyvonat, amivel fennt említett hölgyemény megérkezett. Felfedezte az egyetlen hím jelenlétét az állomáson, és egyből elfelejtette hol van az ő helye. Betrónolta magát az irodámba. Bemutatkoztunk egymásnak, mondván, mi még nem találkoztunk. (hogy tudsz úgy kezet fogni valakivel, akiben nincs semmi tartás, aki olyan lagymatagon tartja oda a kezét, hogy az az érzésed támad, "jajj csak hozzá ne kelljen érnem"?...na mindegy) Aztán miközben én csináltam a dolgom, elkezdtünk beszélgetni, bár én csak hallgatóság voltam, mert közben jöttek a vonik. Figyeltem, füleltem, és feltűnt, hogy kezd elszállni a nyugalmam. Hölgyemény, Kossuth bármit mondott, belefogott egy idegesítő rihegés-röhögésbe. Ide-oda kapott, látszott rajta, nagyon erőlködik, hogy ő vigye a beszélgetést, vele foglalkozzon a jelenlévő hím (mintegy párzási rítus). Hagytam kibontakozni. Közben azt is észrevettem, hogy bár próbálja uralni az urat, figyelni nem nagyon figyel rá. Egy téma, amit úgy gondolna az ember, ha megbeszélnek, nem vetődik fel rá öt percre ugyanazon kérdés formájában. Furcsa és idegesítő nő ez. Aztán jöttek olyan témák, hogy kivel mi van, kinek hány gyereke, stb. Közben végig idiótán nevetett. Mindenen. Majd mikor szóba került a vezér válásának története, azon is elkezdett kacarászni, és komolyan nem fogta fel, min is derül olyan jól. Holott én nem találtam egyáltalán viccesnek, sőt Kossuth sem nevetett saját múltbéli sérelmén. Mondom én, idegesítő. Na de egyszercsak meguntam, és a nőt figyelmen kívül hagyva - épp mondott szegényke valamit - átvettem a beszélgetést. Nem volt túlzottan nehéz, nem is akartam bunkó lenni, mert egyáltalán nem éreztem vetélytársnak, (visszagondolva vele kapcsolatban az az érzésem, hogy ő engem annak vélt) csak meguntam az idióta viselkedést hallgatni. Majd szépen eljött a vonat indulásának ideje, és a bosszantó nőszemély hirtelen felfedezte, hol is van az irodálya. Eltűnt a hím, ím eltűnt ő is. A nap folyamán nem nagyon kerestem társaságát, ő sem enyémet, de ez így volt jó. Nem örülök, hogy találkoznom kell vele, nagyon bosszantó, de ezzel a véleménnyel, mint utóbb kiderült, nem vagyok egyedül.
