Tettetni, hogy minden rendben, a külvilágnak mosolyogni, leplezni a valóságot, emelt fejjel, büszkén járni. Mindannyian egy színdarab szereplői vagyunk. Mindenki a sajátjáéban alakít jól, vagy rosszul. A másnak mutatott felszín persze csupa fény és csillogás, de ha mélyebben belenézünk, ha beleolvasunk a másik ember életének forgatókönyvébe, akkor jövünk rá, hogy valójában minden színdarab ezer sebből vérzik, mindenkinek megvan a maga problémája. Mindenki küzd valamivel, valami ellen, valakivel, valakiért vagy valamiért. De miért kell küzdeni? Azért, mert ha valamiért nem kell, azt nem értékeljük annyira? És miért kell szenvedni? Miért játszunk? Miért akarjuk azt mutatni, hogy minden rendben? És mások miért játszhatnak velünk bűntetlenül? Talán mert hagyjuk, mert megadjuk magunkat a másik akaratának. Nem kellene feladni önmagunk. Nem kellene színlelni a boldogságot. Ha a szenvedés a miénk, a boldogságot mikor tudhatjuk magunkénak?
Körbe nézek, és számtalan megoldatlan, kétségbeesett, szomorú és kilátástalan játék szereplőit látom. Talán van megoldás mindenkinek, talán mindenki tudja, neki mi lenne a jó megoldás, de mégsem teszik - tesszük - meg azt a lépést. Pedig ha megtennénk, lehet rossz lenne, de csak egy ideig. Mindig jön újabb szerep.
