Az érzés. Amikor szembesülsz valamivel. Valami olyannal, amivel nem foglalkoztál. Derült égből villámcsapás, és nem a jófajta. A letaglózó. A megsemmisítő. Elképedsz, hitetlenkedsz, kiakadsz. Fel sem fogod igazán, csak lebénulsz tőle. Hirtelen több mázsásnak érzed magad, mintha a felfedezés ólomként nehezedne testedre, teljesen letaszít, moccanni sem bírsz tőle. Csak ülsz. Némán, bambán meredsz előre. Pár perc múlva magadhoz térsz valamennyire. A fejedben nő a káosz, ezer kérdés egymásutánban tolakszik előre, egymásra rákontrázva. A hazugság keserű íze a szádban, pedig most nem a te szádat hagyta el, nem te hazudtál, te csak rájöttél - mint mindig. Nem tudsz mit kezdeni vele, s talán nem is akarsz? Egy idő után dühös leszel, te leszel a testet öltött harag és keserűség. Mi ért váratlanabbul? Maga a hazugság ténye, vagy a tartalma?
Megpróbálod lerázni magadról, nem nagy sikerrel. Érzed, hogy a szorítás csak kicsit enged, és nem egyik pillanatról a másikra, hanem csak órák alatt. Megint te vagy a hülye, és megint te vagy a hibás.