Minden nap szembesülünk valamivel. Ma én épp azzal, hogy én vagyok a testet öltött merő rosszindulat.
Hiányzik az életemből a kommunikáció. Próbálok ezen változtatni, de nem mindenki partner ebben. Pontosabban az nem, akivel megosztom mindennapjaimat. Sokszor szembesülök azzal a ténnyel, hogy míg másokkal milyen közlékeny, addig velem, napi dolgokat nem képes megosztani. Ilyenkor megütközöm a felfedezésen, hogy "életem párjának" dolgaival számomra idegenek mennyire tisztában vannak, míg én, mit sem tudok az egészről. Elnézegetjük egymást naphosszat, bárminemű kommunikáció nélkül. S persze, ha szóvá teszem, abból vita van, mert már minden egyes megnyilvánulásomat támadásnak vél. Hozzáteszem gyorsan, hogy minden problémához két ember kell, és megoldásához is, természetesen nem vagyok én sem teljesen vétlen, velem sem könnyű. És ma, próbálok párbeszédbe elegyedni, mert már unom a kétnapos hallgatást. Egy konkrét témáról érdeklődtem, mire ő kissé flegmán válaszolt, majd rákérdeztem, hogy mire fel eme stílus, mikor csak beszélgetni próbálok? Válasza nemes egyszerűséggel "csak úgy süt a hangodból a rosszindulat". Még mielött bármit reagáltam volna, gyorsan felálltam és otthagytam. És most magamban fortyogok.
Ez is egy csendes nap lesz. Persze őt ez egyáltalán nem érdekli. Ő, majd ahogy szokta, elfoglalja magát. Én meg megemésztem és tökéletesítem rosszindulatomat. (és most eléggé visszafogtam magam!?)
