Lassan öt éve elköltöztem otthonról. Ha haza megyek, néha úgy érzem, mintha vendég lennék. Pedig tudom, hogy nem kellene, de vendégként sürögnek-forognak körülöttem. Ez miatt kiváltságosnak érzem magam. Az lennék? Tőlük igen, de egyébként nem.
Mostanában sűrübben látogatok haza. Ilyenkor mindig mindenkit meghallgatok és próbálok pártatlanul, tanácsot adni (nem feltétlenül). Bár inkább csak hallgatom őket, hisz tudom, hogy nekik már az is elég. Végighallgatom családom valós, vagy egymással szemben valósnak vélt problémáit. Mivel szeretem őket, megpróbálom nem hergelni egymás ellen. Nehéz az együttélés, de bárkivel az lehet. Főleg olyankor, amikor nem csak a hétköznapi problémákkal kell küzdeni, hanem egy - a családon végig vonuló - vírussal is. Sokszor, mikor már sokadszor hallom ugyanazt a történést, más szemszögből, küzdök a lelkiismeretemmel. Hogy én - őket otthagyva - elköltöztem és élem a saját kis életem, ahelyett, hogy otthon segítenék nekik. Van, hogy meg is kapom, hogy miért kellett nekem elköltöznöm ilyen messzire, ezt mindig meg fogom kapni, s persze kibírom, hisz mindig haza jövök és otthagyom őket. Viszont az is rossz, hogy kimaradok dolgokból. Családi dolgokból. Nem látom napról-napra felnőni a gyerekeket, nem segítem nővéreméket az építkezésben, kimaradok az ünnepekből. Sorolhatnám. Emlékszem, az első külön töltött karácsonyt végigbőgtem. Bár szerencsére nővérem az olyan ünnepeket, amik nem több naposak, megpróbálja hozzám igazítani, így azokon ott vagyok, de nekem abból is csak a jó része marad, a készülődésben nem veszek részt. És az a kifogás, hogy nekem is megvan a saját életem, olyan hamisnak tűnik velük szemben.
Nem vagyok otthon annyit, mint amennyit mostanában szeretnék. De gondolatban minden nap ott vagyok.
